Nőként a 21. században szinte teljesen lehetetlen semlegesen viszonyulni az aktuális szépségideálhoz. Na, nem mintha a múltban lehetett volna, inkább csak kiéleződött a dolog. Még ha nem is gondoljuk úgy, hogy a külső kifejezetten fontos a párválasztásnál vagy épp a mindennapokban, akarva-akaratlanul is összehasonlítjuk magunkat a csapból is folyó, tökéletes(nek titulált) női testekkel. Ebből az összehasonlításból pedig lehetetlen nyertesként kijönni. Kivéve talán, ha a humoros oldaláról próbáljuk megfogni a dolgot, és nevetünk egy jót saját magunkon, vagy egy-egy a témával szorosan összefüggő jelenségen. Mostani versemben – ami talán inkább egy slam poetryre hajazó szöveg – éppen ezt kíséreltem meg.
Sosem írtam eddig haikut, pedig tulajdonképpen mindig is vonzónak tűnt számomra ez az ősi, légies, kecses műfaj, mely olyannyira találó lenyomata a japán kultúrának....
Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat....
Őszinte leszek: azt hittem, könnyebb lesz verset írni a kisebbségi magyarság témájában. Hogyne, hisz az egyformaságainkat, különbözőségeinket annyian megfogalmazták már, a sokszor ismételt frázisok...
