Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat. Mindig is elvarázsolt a tekintetük melegsége, a mozdulataik kecsessége, a bennük lakozó szilaj erő, mely többnyire mégis szelídséggel párosul, sőt, még az illatukat is szeretem. Mindez valószínűleg nem kicsi részben annak köszönhető, hogy anyai nagypapám volt hasonlóképp oda a lovakért, és ezt a rajongást egészen egyszerűen és természetes módon rám ragasztotta. Nagyon korán elveszítettük őt, de az öröksége mégis él bennem. Ezekkel az időmértékben vágtázó sorokkal egyben az ő emlékét is szerettem volna megidézni.
Az ember manapság könnyen abba a csapdába esik, hogy tárgyakkal próbálja vigasztalni magát, ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Még csak a boltig...
A külső világból jövő ingereket érzékszerveink segítségével dolgozzuk fel. Benyomásaink nagyban meghatározzák, mit és hogyan fogunk fel. A színek, ízek, szagok, hangok épp ezért...
Nagyon sokan kezdik versírói pályafutásukat tinikori kínos szerelmes versekkel. Ezeknek a zöme az íróasztal fiókjáig jut csupán, jobb (rosszabb?) esetben leközli őket a suliújság....
