Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat. Mindig is elvarázsolt a tekintetük melegsége, a mozdulataik kecsessége, a bennük lakozó szilaj erő, mely többnyire mégis szelídséggel párosul, sőt, még az illatukat is szeretem. Mindez valószínűleg nem kicsi részben annak köszönhető, hogy anyai nagypapám volt hasonlóképp oda a lovakért, és ezt a rajongást egészen egyszerűen és természetes módon rám ragasztotta. Nagyon korán elveszítettük őt, de az öröksége mégis él bennem. Ezekkel az időmértékben vágtázó sorokkal egyben az ő emlékét is szerettem volna megidézni.
Be kell vallanom, hogy kiskoromtól vonzódom azokhoz az írókhoz, költőkhöz, akik a tömör és lényegre törő fogalmazás ellenére tudnak sokat mondani, amellett, hogy a...
Nagy fába vágtuk a fejszénket ismét, ami a témát illeti. A nyomorról, szegénységről beszélni ugyanis fontos, vagy fontos lenne – néha majdhogynem úgy tűnik,...
Ha létezik olyan tapasztalat, amely a 21. század minden emberének meghatározza a mindennapjait, az a stressz. Persze óriási egyéni különbségek vannak abban, hogy kit...
