Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat. Mindig is elvarázsolt a tekintetük melegsége, a mozdulataik kecsessége, a bennük lakozó szilaj erő, mely többnyire mégis szelídséggel párosul, sőt, még az illatukat is szeretem. Mindez valószínűleg nem kicsi részben annak köszönhető, hogy anyai nagypapám volt hasonlóképp oda a lovakért, és ezt a rajongást egészen egyszerűen és természetes módon rám ragasztotta. Nagyon korán elveszítettük őt, de az öröksége mégis él bennem. Ezekkel az időmértékben vágtázó sorokkal egyben az ő emlékét is szerettem volna megidézni.
Ebben a versben, képzeletben a kietlen tanyavilágba látogatunk. Az írás során az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon hogy nő fel egy gyermek egy ilyen...
Amikor az első hírek megjelentek arról, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, az első reakcióm az őszinte döbbenet volt. Nem mintha nem lettek volna előjelei a...
A környezetszennyezést korunk egyik óriási kihívásának tartom – a fogyasztói társadalom ugyanis lassan önnön szemetébe fullad bele. Persze, léteznek klímacsúcsok meg konferenciák, (ahová a...
