Amikor az első hírek megjelentek arról, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, az első reakcióm az őszinte döbbenet volt. Nem mintha nem lettek volna előjelei a dolognak, vagy ne lehetett volna hasonlóra számítani, de valahogy mégis nehezemre esett elhinni, hogy ilyen a huszonegyedik századi Európában megtörténhet. Nyilván nem mind egyezünk meg abban, ahogy az egészről gondolkodunk, de azt hiszem, az mindegyikünknél közös, hogy ez az alapjaiban ingatta meg a biztonságérzetünket, s talán sok szélsőséges reakció is éppen ezzel magyarázható.
A Költőtoll áprilisi epizódjának témája ekképp sajnos adta magát, ahogy versem írása közben a fókusz is. Az érdekelt, ahogy a háború embertelenségével az emberre hat, a térkép két különböző pontján: ott, ahol a harcok épp folynak, és itt, a viszonylagos biztonságban, miközben ez a két pont vészesen közel van egymáshoz.
Ha azt hallom, nyár, szinte automatikusan megszólal a fejemben a hasonló kezdetű dalocska, megrohan ezer illat, íz és emlékkép, és a hozzájuk tartozó jellegzetes...
Az alábbi verssel egy olyan festményt idézek meg, amelyet valószínűleg mindannyian láttunk már – ha nem is élőben, de legalábbis képeslapon, fényképen, nyomatokon. A ...
Manapság a közbeszédben nagyon gyakran esik szó a mesterséges intelligenciáról. A techguruk nem győzik hangoztatni, hogy szinte végtelen potenciál rejlik benne, és akár az...