Sosem írtam eddig haikut, pedig tulajdonképpen mindig is vonzónak tűnt számomra ez az ősi, légies, kecses műfaj, mely olyannyira találó lenyomata a japán kultúrának. Legalábbis egy európai ember számára, aki volt olyan szerencsés, hogy egy alkalommal meg is tudta látogatni a szigetországot.
Hogy milyen volt a benyomásom? Japán az ellentétek országának tűnik nekem, ahol a régi hagyományok furcsa kavalkádba elegyednek a futurisztikába hajló modernséggel. Nagyvárosi ízek, hangok, szagok, látványok szinte kezelhetetlen ingermennyiséggel támadják az embert, másrészt ott az udvarias zárkózottság, a teaházak csendes, finom eleganciája, s mindennek a mélyén lüktet a természet a maga lágy, de olykor erőszakos ciklikusságával.
Persze az én haikuim nem „igazi” japán haikuk, mondhatni megpróbáltam a stílust magamra szabni, tartva a szigorú struktúrát, amitől mégiscsak haiku lesz a haiku. Olvassátok szeretettel ezt a trilógiát!
Az alábbi verssel egy olyan festményt idézek meg, amelyet valószínűleg mindannyian láttunk már – ha nem is élőben, de legalábbis képeslapon, fényképen, nyomatokon. A ...
Ebben a versben szerettem volna megjeleníteni azt a lelkiállapotot, feszültséget, amelyet a közösségi média hozott be az ismerkedés, kapcsolattartás berkeibe. Azáltal, hogy jelen vagyunk...
Nehéz őszinte lelkesedéssel megemlékezni március tizenötödikén. Hihetetlenül átpolitizálták már ezt az ünnepet, melyet az épp aktuális témák, a közhangulat, a pártok közti acsarkodás oltárán...
