Sietünk. Hajtunk. Kiégünk. Kiüresedünk. A türelmünk fogytán. Próbáljuk valahogy szinten tartani magunk, valahogy kárpótolni magunkat a sok munkáért, a reklámok tömkelege pedig elhiteti velünk, hogy ennek az a legjobb módja, ha veszünk még valamit. Mert az majd örömöt okoz. Azt, persze, ideig-óráig, aztán már azt se tudjuk, mit kezdjünk az újabb gönccel, kütyüvel. Nem beszélve arról, hogy ennek nem az a pár euró az ára, amit kifizettünk. A számlát később kapjuk meg, hitelbe élünk. Előbb-utóbb viszont törleszteni kényszerülünk majd. Nem áraszthatunk el büntetlenül mindent műanyaggal.
Nehéz őszinte lelkesedéssel megemlékezni március tizenötödikén. Hihetetlenül átpolitizálták már ezt az ünnepet, melyet az épp aktuális témák, a közhangulat, a pártok közti acsarkodás oltárán...
Klasszikus verset átírni különleges kihívás volt számomra – mintha reprodukálni szeretnék egy tökéletes festményt, ahol minden ecsetvonásnak külön jelentősége, helye van. Az ember örül...
