Sietünk. Hajtunk. Kiégünk. Kiüresedünk. A türelmünk fogytán. Próbáljuk valahogy szinten tartani magunk, valahogy kárpótolni magunkat a sok munkáért, a reklámok tömkelege pedig elhiteti velünk, hogy ennek az a legjobb módja, ha veszünk még valamit. Mert az majd örömöt okoz. Azt, persze, ideig-óráig, aztán már azt se tudjuk, mit kezdjünk az újabb gönccel, kütyüvel. Nem beszélve arról, hogy ennek nem az a pár euró az ára, amit kifizettünk. A számlát később kapjuk meg, hitelbe élünk. Előbb-utóbb viszont törleszteni kényszerülünk majd. Nem áraszthatunk el büntetlenül mindent műanyaggal.
Nem titkolom, nekem egyik legkedvesebb versem Shakespeare LXXV. szonettje, melyet Szabó Lőrinc fantasztikus fordításában ismerhettünk meg. Így kifejezetten örömteli kihívásként éltem meg az ötletet,...
Unjuk, elegünk van belőle, gyűlöljük bizonyos aspektusait, mégsem olyan könnyű manapság nélküle élni. A közösségi média, még ha a visszásságaival tisztában vagyunk is, ellenállhatatlan...
Miről ismerszik meg a jó szerelmes vers? Kérdezzetek kettőt, könnyebbet: ember a talpán, aki ezt megfogalmazza. És miről a rossz? Nem árt, ha megnevezed...
