Tavaly hunyt el utolsó nagyszülőm, anyai nagymamám. Ilyenkor az ember önkéntelenül is úgy érzi, hogy az őt a saját gyermekkorához fűző fontos szál is elszakad egyben. Amikor felmerült, hogy a gyermekkorunkat dolgozzuk fel versben a Költőtoll rovatban, egyértelmű volt számomra, hogy valamilyen formában róla és nagypapámról is megemlékezek majd. Egészen pici koromban még ott laktunk náluk. Ott totyogtam kacsák és tyúkok között a baromfiudvaron – nem mintha az egész udvar ne lett volna a szárnyasok birodalma. Ott sündörögtem a rotyogó lábasok körül a konyhában, és az ebédre várva nagyapámnak lovas hírújságot szerkesztettem. Az ezekhez hasonló intenzív emlékképek hatják át a verset is. Olvassátok szeretettel, remélem, tetszeni fog, és a hatására nosztalgiáztok ti is egy picit.
A szépség talán korunk egyik leginkább túlértékelt tulajdonsága és az is szembetűnő, hogy kialakította a saját üzletágát is. Hogyne, hiszen rettegünk az öregedéstől, a...
Van úgy, hogy a dolgok egy kapcsolatban nem úgy végződnek, ahogy azt az ember elképzeli. Na jó, valljuk be, ez a legtöbb kapcsolat esetében...
Ha azt hallom, nyár, szinte automatikusan megszólal a fejemben a hasonló kezdetű dalocska, megrohan ezer illat, íz és emlékkép, és a hozzájuk tartozó jellegzetes...