Ahogy e sorokat körmölöm/gépelem, már elmúlt a nyár. Az út széléről eltűntek a dinnyeárusok, a szőlő már leszüretelve, a demizsonban várja, hogy átlényegüljön. A gyerekek visszatértek az iskolapadba, az álmatlanságtól szenvedő ovisok panaszkodnak, hogy délután nincs apelláta, ágyba dugják őket.
Szóval ősz van, de könnyű megfeledkezni róla. Az autóba ülve még mindig hozzánk tapad a ruha, a klimatizált irodában, vagy felforrósodott falak közt kirándulásról ábrándozunk, aztán rájövünk, hogy az idén már úgysem aktuális…
Minden eddigi őszkezdet közül talán ez a legmelegebb. Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ez még nekem, akinek a nyár a lételeme, és aki minden évben a meleget várja, is ijesztő. Ehhez kisebb-nagyobb részben mind hozzájárultunk, és mind viselni fogjuk a következményeket is. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.
Környékünkön is egyre több a külföldi ételfutár, akik mindenki máshoz hasonlóan próbálnak boldogulni – tisztességes és kitartó munkával egy olyan országban, amelynek nem is...
Ebben a versben próbálom megidézni azokat a kedves gyermekkori emlékeimet, amik a mai napig élénken élnek bennem – egykori játékok, ízek, illatok, mindez az...
Mit is mondhatnék e havi versemhez elöljáróban? Nyilván a városról szól, ahol élek, annak mindennapjairól és jellegzetességeiről, mindarról, ami első látásra a legfeltűnőbb. Valahogy...
