Mit is mondhatnék e havi versemhez elöljáróban? Nyilván a városról szól, ahol élek, annak mindennapjairól és jellegzetességeiről, mindarról, ami első látásra a legfeltűnőbb. Valahogy kikerülhetetlen volt az ironikus hangvétel, mert az ember szereti kifigurázni azt, amit unásig ismer, de egyben mégiscsak szeret is. Valahogy úgy, ahogy Ady volt anno a Nagy Ugarral, csak persze az ő nyomába érni nehezen sikerülhet a magamfajta halandónak. Ezennel kérek elnézést Radnóti Miklóstól is, de azért remélem, nektek, földijeimnek szórakoztató lesz ez a pár sor.
Az állatvilág képviselői közül én elsősorban a nagymacskákért rajongok. Lenyűgöz az a fajta kettősség, amelyet ezek az állatok képviselnek: épp annyira tudnak játékos „kiscicák“...
Nem fogok kertelni: ez a feladat, minden eddiginél keményebbnek bizonyult. Az olvasó azt gondolhatná: egy nő számára mi sem természetesebb, mint a nőnapról, nőiességével...
Február, locspocs, sár, kopogó mínuszok, kabátujjunkba befütyül a csípős, tél végi szél. Legtöbbünk alig várja a tavaszt, napfényről, virágillatról, langymelegről álmodik. Ezért is döntöttünk...
