Még a Költőtoll-sorozat megszületése előtt, egy nyári kocsmakertbenülős, tervezgetős brainstorming alkalmával merült fel először Keri meg köztem, hogy arról is kéne majd verset írni, hogy milyen nőnek lenni. Persze azért úgy, hogy ne is vegyük az egészet véresen komolyan. Meg hát amúgy is, milyen? Személyiségtől, élethelyzettől, ezer dologtól függően más és más. Amikor leültem a fehér papír elé (igen, igen, papír, én ilyen régimódi vagyok, verset még nem laptopon körmölök), sorra jöttek a hétköznapok során elhangzó izzadság-, vagy esetemben épp babatermékszagú mondatok, és valahogy ezek álltak össze rímpárokba. Talán jól fogtok rajta (magatokon?) szórakozni.
Kifejezetten örültem, amikor elhatároztuk, hogy az ellentétekről fogunk ezúttal írni. Úgy gondolom ugyanis, hogy ez hálás téma, és nagyon sok olyan helyzet, gondolat, érzés...
Valamilyen szinten normális, hogy az idegen embertársainkhoz előítéletekkel, bizalmatlansággal viszonyulunk – a feltétel nélküli bizalom nem jelentett mindig evolúciós előnyt. Azt viszont már felettébb...
